Hogyan vélekedjünk nagy szentjeink megdöbbentő cselekedeteiről: például Szent István király Krisztus-követőként hogyan négyeltethette fel közeli rokonát, mikor Jézus azt mondja: „Aki kardot ragad, az kard által vész el” [Mt 26,52]?

A sok száz évvel ezelőtti korokat csak akkor tudjuk megérteni, ha tanulmányozzuk az akkori társadalmat, a viszonyokat, a helyzetet.

A hentesnek le kell vágnia az állatokat, és amikor kapálunk, egy-egy gazt ki kell vágni a kertből. Pedagógusként bármennyire is szeretem a gyerekeimet, rossz jegyet is kell adnom, ha nem tanultak. Hogy kibontakozzunk, szükséges, hogy a komoly, nehéz feladatokat elvégezzük. Szent István királyunk jobbnak látta Koppányt felnégyeltetni, mint hogy az országunk szétmorzsolódjon, és a magyarság – mint oly sok nép – eltűnjön.

Persze ezt mai szemmel nehéz megérteni. Az Egyház mindig tanította, hogy egy államnak, egy közösségnek joga van az önvédelemre. Ha megtámadnak egy férfit, amikor megy haza a gyermekeivel, elítéli-e őt bárki azért, mert harcba száll, hogy megvédje családját?! Ha ebben a dulakodásban a támadó meghal, akkor nem azt mondják az apukára, hogy gyilkos, hanem hogy nagyon szerette a családját, az életét is kockára tette értük.

Szent Istvánt sem tudom amiatt gyilkosnak tekinteni, mert megvédte az országát, népét, és hiszem azt, hogy az államalapításért folytatott harc őt nem beszennyezte, hanem felemelte. Egy uralkodónak a legjobbat kell akarnia, és a történelem Szent Istvánt igazolta.