Sok olyan szentünk van, akik megtérésük előtt léha, könnyelmű, csapodár életet éltek.

Amikor megtapasztalták Isten szeretetét, felismerték akaratát, egész életüket Neki szentelték.

(Ez nem jelenti azt, hogy minden szent embernek papnak vagy szerzetesnek kell lennie – valaki édesanyaként, édesapaként, a munkahelyén is megélheti az Istennek való teljes odaadást, egyszerűen, derűsen, feltűnés nélkül szolgálja Jézust a mellette élő emberekben.)

Ez biztatás mindannyiunknak, hogy a legnagyobb mélységből is fel lehet jutni a fényre, senki elől nincs elzárva az életszentségre vezető út. Sőt a bűnből megtért emberek sokszor még nagyobb vágyat éreznek, hogy kárpótolják Istent elvesztegetett, elpazarolt szeretetükért, mint az az adós, akinek nagy tartozását engedték el.

Amikor egy szentben felismerem a gyengeséget, a gyarlóságot, amely ellen keservesen küzd, ez reményt ad, hogy a hibáimmal nem vagyok elveszett ember, és ha mindennap újrakezdem, én is egyre közelebb kerülhetek Istenhez.