Minden ember a Jóisten markában van, és az Úr gondoskodó jóságával karjában tartja Szent Fia drága vérén megváltott gyermekeit.

Ennek ellenére fennáll az a veszély, hogy eltávolodnak Istentől azáltal, hogy saját magukat, testüket vagy egy módszert helyeznek a középpontba, és sok esetben olyan erőkkel léphetnek kapcsolatba, amely a gonosztól származik.

A gonosz lélek is hatalmas erő, ő is tud csodákat tenni, amellyel aztán az őt követő embert rabságba taszítja. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Az én életem központjában ki áll? Ki az a szikla, amelyre építem az életem?

Régen én is foglalkoztam jógával, és nem érzem, hogy a testgyakorlatok és meditációk lelkem kárára váltak volna. Egyszerűen rájöttem arra, hogy van egy rövidebb célegyenes út, ha imáimban Istenhez fordulok. Nem azért hagytam abba, mert szörnyű nagy bűnnek tartottam, hanem mert vágytam egy személyes, élő Istenre, aki ismer engem, gyengeségeimet, gyarlóságaimat, és mint egy jó társ, a szeretet útján vezetve megszentel, önmaga képére, hasonlatosságára formál. Egy senkihez nem vezető úton miért kellene nekem rohangálnom?

Én nem valamire, még csak nem is a tökéletességre vágyom, hanem valakire, aki elfogad és szeret, és akinek a társaságában kibontakozom és boldog lehetek.

Minek igyak én pocsolyából, ha van kristálytiszta forrás. Az ártalmatlan praktikák a legtöbb esetben az „előszobái” az okkult ideológiáknak.

Nem abban bízom, hogy én keresem az Istent, hanem abban, hogy Isten keres engem. A kettő között lényeges különbség van. Minek táncoltassak asztalokat, ha az Úr az ajtóban áll és zörget? Ha én kipróbálok ezt is, azt is, az csupán egy emberi erőfeszítés, próbálkozás. A legfontosabb, hogy Isten keres engem, lehajol hozzám, próbálja megfogni a kezemet.