Az Egyház különbséget tesz halálos és bocsánatos bűn között.

Nem lehet a mérleg serpenyőjébe tenni a bűnöket, és precízen kikalkulálni, melyik súlyosabb, melyik kevésbé, de azt mindenki érzi, hogy a véletlen elszólás és a durva rágalom között óriási különbség van. A szívünk szándéka, az elménkben és a lelkünkben zajló folyamatok rejtve vannak, nehezen feltárhatók, ezért is nehéz mérlegelni. A napról napra zajló, alattomos, gonosz, megalázó, „tűszúrkálásnyi” bántalmazás Isten szemében akár súlyosabb vétek lehet, mint ha az indulat hevében hirtelen elcsattan egy pofon. Nehogy abba a hibába essünk, amit Jézus így nevez: „A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek.” [Mt 23,24]

A halálos bűn soha nem apróság, hanem komoly dolog, amely az örök életünket veszélyezteti, ha nem szabadulunk meg tőlük, kárhozatba vihetnek bennünket. Az Egyház nem megijeszteni akar ezzel, csak érzékeltetni, hogy nem „babra megy” a játék.

Hogy a bűn milyen súlyos, halálos vagy bocsánatos, azon múlik, hogy mennyire visz mélyre, a sötétbe. Ha tudatosan, megfontolt szándékkal, súlyos dologgal vétkezem, akkor halálos bűnt követek el. Ha újra és újra megteszem, egyre jobban elzárom magam Istentől, és elszokik a szemem a fénytől, egyre nehezebben tudok kibotorkálni. Az ember azzá válik, amit tesz. A tetteink visszahatnak ránk. A jó tettek, az erények egyre jobbá tesznek, a rossz tettek, a bűnök lehúznak, beszennyeznek bennünket.