Az utazás a semmiből a végtelen felé nemcsak az emberiség, hanem az Egyház útja is.

Az Egyháznak is fel kell nőnie oda, hogy részévé váljon Isten országának. Nem hiszem, hogy az Egyház célba ért. Lesznek ezután is nagy találkozók, zsinatok, ahol az akkori főpapok megpróbálnak egy-egy fogyatékosságot levetni, igyekeznek megújulni, hogy Isten szép arcvonásai láthatóbbakká váljanak nagycsaládunkon, az Egyházon.
Nagyon könnyen le lehet térni a szeretet útjáról, látjuk ezt Júdás apostol életéből, aki bár Jézus közvetlen közelében élt, mégis elárulta; de az első pápa, Szent Péter életéből is, aki háromszor megtagadta Őt. Sajnos, pillanatok alatt a harag, a gyűlölet útjára lehet térni. (Ilyen értelemben az Egyház nem mondja azt, hogy a Szentatya, a pápa feltétlenül szent is lenne. A történelem folyamán voltak olyan pápák, akiket valóban szentté avattak, de voltak olyanok is, akiket soha nem avatnak majd szentté.) Tény az, hogy a pápa és a papok is gyakran szoktak gyónni, mindenkit a Jóisten egy marék porból teremtett, sokszor gyengék vagyunk, és sajnos egyénileg és közösségileg is könnyen el lehet bukni, csúszni.

Még Szent Pál is átélte és őszintén leírta ezt a fájdalmas küzdelmet, melyet a mélyen hívő ember is nap mint nap megharcol önmagával: „Magam sem értem, mit teszek, mert nem azt teszem, amit szeretnék (a jót), hanem amit gyűlölök (a rosszat). Bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok kész. A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban: ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének rabjává tesz, amely tagjaimban van. Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtől? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által! Értelmemmel tehát Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.” [Róm 7,15.21-25]. „A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen.” [Mt 26,41]