Bővebben: 2019. október 8. – KeddSzűz Mária, Magyarok Nagyasszonya
Az angyal belépett Máriához, és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál! Milyen szépen szól az angyal és milyen eredményesen! Tanuljunk meg angyalul szólni egymáshoz, gyöngéd szeretettel, bizalommal, jósággal! Legyünk Isten küldöttei, jó hírt vivő, áldást osztó angyalok, ebben a megbolydult, ideges világban! 
Minden ember, mint Mária várja Isten küldöttjét, az ő életét megtermékenyítő Teremtő igét, azt a feladatot, utat, mely értelmet ad az ő életének! Merjük bizalommal, gyöngéd szeretettel, bölcs alázattal egymást megszólítani, a testvéreinkkel Istent földre hozó párbeszédet folytatni! Ez egyáltalán nem lehetetlen, mert maga Jézus Krisztus mondta, hogy: "Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Mt 18,20 A békességben párbeszédet folytató emberek, Istent szülik, hozzák a földre, figyelmes szeretetükkel, bölcs, egymással megosztott gondolataikkal! 
Mindig készen a párbeszédre, 
Csaba t. 
Kép: Csíksomlyói gyerekeink beszélgetnek...
Evangélium
Abban az időben: Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!”  
Lk 1,26-28

Bővebben: 2019. október 7. – HétfőOktóber a forradalmakra való emlékezés ideje! Az ember állandóan elégedetlenkedik azzal ami van és ahogyan van! Mindannyiunkban benne van a vágy a jobbra, a szebbre, az értékesebbre, ezt a vágyat hiszem, hogy teremtő Istenünk lopta a szívünkbe! Otthon a családban, a munkahelyen, de a társadalomban is mindig, mindent szeretnénk tökéletesíteni, jobbá tenni! Egész életünk, minden egyes napunk egy folyamatos forradalom, önmagunk, a környezetünk, a világunk megújítására való szakadatlan törekvés! Keressük magunkban, egymásban, a világban Isten gyönyörű arcát, imáinkkal, mindennapi töprengéseinkkel, beszélgetéseinkben, megfeszített munkánkkal, ezt szeretnénk felragyogtatni! A nagy kérdés, hogy ezt a sorozatos forradalmat, hogy, milyen úton - módon kell megvívnunk!?
Jó látni, hogy Mahatma Gandhi, Jézus Krisztus evangéliumából fakadó erőszakmentes útja, a világunkat megújító, igazi forradalomnak a járható útja! Szeretettel bíztatlak olvassátok el az alábbi írást, és az erőszakot elvetve, a szeretet útján járva, a rosszat soha el nem fogadva tegyük jobbá világunkat! Legyünk irgalmas szamaritánusai testvéreinknek!
Szeretettel,
Csaba t. 
„Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz.”
(Mahatma Gandhi)
1869. október 2-án született Mohandász Karamcsand Gandhi indiai politikus, a 20. század legnagyobb hatású pacifista vezére, aki, miközben az erőszakmentességet hirdette, oroszlánrészt vállalt a független India megteremtésében. Gandhi, akit hazájában a Mahatma – azaz „nagy lélek” – és „a haza atyja” jelzővel is kitüntettek, nem csak azért volt jelentős történelmi személyiség, mert neki köszönhetően India lerázta magáról a brit gyarmati uralom láncait, hanem azért is, mert – sajnos ritkán követett – példát szolgáltatott a világnak arra, hogy az igazság nevében hogyan lehet vérontás nélkül harcolni.
Gandhi egy tehetős gudzsaráti család gyermeke volt, mely a tartomány szigorú hierarchiájában a kereskedők kasztjában foglalt helyet; a későbbi békeharcos édesapja fűszerekkel kereskedett, így a fiatal Mohandász előkelő oktatásban részesülhetett, időközben azonban az ősi hagyományoknak is alá kellett vetnie magát. Ez azt jelentette, hogy Gandhinak már 13 esztendősen – Kasturba személyében – feleséget kellett választania, akitől egyetemi tanulmányai előtt már két gyermeke is született. A politikus a korai családalapítás ellenére 1889-ben mégis vállalkozott a hatalmas útra, Londonba ment, ahol három éven keresztül jogi tanulmányokat folytatott, közben pedig megismerkedett a nyugati filozófusok – például a polgári engedetlenség tanát megfogalmazó Henry David Thoreau – írásaival. Az Európában szerzett ismeretek később jelentős hatást gyakoroltak az indiai függetlenségi mozgalom ideológiájára. 
1891-ben Gandhi hazatért Gudzsarátba, de nem sokáig volt maradása, ugyanis két évvel később Dél-Afrikában, egy indiai székhelyű cégnél kapott jogtanácsosi állást. Ezen a gyarmaton – főként Natal tartományban – jelentős hindu kisebbség élt, melynek sanyarú sorsát – az állandó diszkriminációt és megaláztatást – még az igen előkelő értelmiségi pozícióba jutott Gandhi is megtapasztalhatta: a fiatal jogászt a közösségi helyeken rendre atrocitások érték származása – tulajdonképp eltérő bőrszíne – miatt, így aztán megérett benne az elhatározás, hogy harcba száll honfitársai jogaiért.
Mivel a politikus családja az erőszakmentességet középpontba helyező dzsainizmus hitelveit vallotta, a fiatal Gandhi küzdelmének is ez lett a legfőbb alapelve: nem volt hajlandó alávetni magát a diszkriminatív törvényeknek, nem fizette be az igazságtalannak tartott különadókat, tetteiért akár a börtönt, vagy a halált is vállalta, de nem ártott senkinek. A fiatal indiai jogász furcsa stratégiája kezdetben bizonyára megdöbbentette a Natal tartományban élő hindukat, ám Gandhi bátor kiállásával és szónoki tehetségével hamarosan magához vonzotta a tömegeket, népszerűsége és engedetlensége nyomán pedig Dél-Afrika börtöneit is megjárta. 
Ezek az évek az indiai függetlenség szempontjából is kulcsfontosságúnak bizonyultak, ugyanis a brit gyarmati hatóságokkal folytatott küzdelemben megszületett és letisztult a satyagraha eszméje, melynek révén a pacifista politikus igen ellentmondásos kapcsolatot ápolt az angolokkal. Gandhi ugyanis, aki 1908-ban a Hind Szvarádzs – magyarul hindu önkormányzat – című művében a teljes önállóság jelszavát tűzte zászlajára, a krízishelyzetekben rendre a britek mellé állt, így például az 1906-os zulu felkelés és a két világháború idején is azok támogatására buzdította népét, aki ellen maga is harcolt. Hozzáállását, melyet a kölcsönös méltányosságba vetett – gyakorta naiv – hit jellemzett, sokszor még harcostársai sem értették meg, mégis volt abban valami csodálatos, hogy ez az ember az állandó meghurcoltatások ellenére sohasem tért le – később sikeresnek bizonyuló – útjáról.
Gandhi két évtizeden keresztül tehát Dél-Afrikában „készült” történelmi feladatára, 1915-ben pedig családjával együtt hajóra szállt, és visszatért Indiába. A gyarmati hatóságoknak ezentúl a hatalmas és nehezen irányítható indiai koronagyarmaton támadtak gondjai a különös férfival, aki – a britek által mélységesen lenézett – hindu öltözékben, de a nyugati műveltség fegyverével és végtelen türelemmel küzdött a szabadságért. Gandhi az 1910-es évek végén mind gyakrabban szervezett munkássztrájkokat és tüntetéseket – például Csamparanban, Ahmedabadban, vagy 1919-ben Amritsarban –, melyeket a britek békés jellegük ellenére rendre vérbe fojtottak. Aktivitása nyomán az egykori jogász az – 1885-ben megalakult – Indiai Nemzeti Kongresszus hierarchiájában is mind befolyásosabb pozícióba került, mely 1921-ben végül az ő elnöksége alatt és a satyagraha eszméjét követve szerveződött újjá. 
Bár a brit erőszakra sokan vérontással válaszoltak volna, Gandhi továbbra is csak a polgári engedetlenség fegyverével volt hajlandó harcolni: általános bojkottot szervezett az angol közigazgatás és a Nagy-Britanniából érkező árucikkekkel szemben, miközben arra buzdította honfitársait, hogy saját szükségleteiket a maguk által megtermelt javakkal biztosítsák. Az újabb „lázadás” szítása nyomán természetesen Gandhi 1922-ben ismét börtönbe került, a kiszabott hat évet azonban nem töltötte rács mögött, ugyanis 1924-es vakbélműtétjét követően szabadon engedték őt. A politikust sem megrendült egészsége, sem a fogság nem törte meg; lapjában, a Fiatal Indiában ugyanúgy a brit uralom lerázása érdekében agitált, éhségsztrájkokat és böjtöt tartott a mozgalom egységének megtartása érdekében, 1930-ban pedig megszervezte a híres „sómenetet”, mely során több százezer hívével Ahmedabadból Dandiba zarándokolt. A híres menet előzménye a sóra kivetett rendkívül magas gyarmati adó volt, mely ellen Gandhi úgy tiltakozott, hogy levonult a tengerpartra, és követőivel együtt sót gyűjtött magának.
A híres sómenettel Gandhi pályája csúcsára érkezett, a brit hatóságok pedig teljesen tehetetlennek bizonyultak vele szemben, ugyanis a satyagraha módszerei ellen nem volt orvosság: a politikus nem szervezett katonai egységeket, vagy terrorkülönítményeket, melyeket fegyverrel le lehetett volna győzni, ő a tömegek békés és türelmes megszervezésében hitt, azok pedig szinte agyonnyomták a gyarmattartó kisebbséget. A britek tanácstalansága a Gandhival való bánásmódban követhető nyomon leginkább, akit 1930-ban – Nehruval együtt – börtönbe zártak, majd 1931-ben tárgyalóasztalhoz, később pedig ismét cellába ültettek. Az illegalitásba száműzött Indiai Nemzeti Kongresszust azonban ekkor már képtelenség volt elnyomni, ráadásul a gyarmattartók 1939 után még nehezebb helyzetbe kerültek, hiszen Európában kirobbant a második világháború. 
Gandhit elrettentette a hitleri Németország berendezkedése és ideológiája, ezért híveit ismét arra utasította, hogy álljanak a britek mellé, ugyanakkor Linlithgow hercegétől és Sir Archibald Wavelltől – a világháborús korszak két alkirályától – is azt követelte, hogy egyenrangú, szuverén államként ismerjék el a szövetségesek oldalán harcoló Indiát. Mivel erre a britek nem voltak hajlandóak, Gandhi 1942-ben megszervezte a Quit India – azaz: távozzatok Indiából – mozgalmat, ezekben az esztendőkben azonban a fő kérdés már nem a szabadság kivívása, hanem az egység megtartása volt. A világháború során az Indiai Nemzeti Kongresszus mellett ugyanis a Muszlim Liga is mind nagyobb befolyásra tett szert, a két szervezet vetélkedése pedig a vallási ellentétek kiéleződéséhez, és a társadalom kettészakadásához vezetett. 
Gandhi minden erővel próbálta megakadályozni a különválást, és célját még azután sem adta fel, hogy Lord Mountbatten, az utolsó indiai alkirály 1947 tavaszán két állam, a hindu India és a muszlim Pakisztán – ekkor még a mai Banglades is az utóbbi állam része volt – között osztotta fel a koronagyarmat területét. A pacifista politikus ekkor régi módszeréhez folyamodott, a közös állam, majd a kölcsönös jó viszony kiépítése érdekében böjtöt és éhségsztrájkot kezdett, miközben igyekezett engedményeket kiharcolni az Indiában maradt iszlám hitű kisebbség számára. Muszlimbarát tevékenysége nyomán hívei többsége azonban hamarosan szembefordult Gandhival, aki nemes törekvéséért végül az életével fizetett: 1948 januárjában egy szélsőséges hindu nacionalista Új-Delhiben meggyilkolta a politikust. Az a férfi tehát, aki egész életében a szubkontinens függetlenségéért harcolt, végül nem a britek, vagy akár a muszlimok, hanem saját honfitársa keze által veszítette el életét.
Gandhi már életében az indiai közélet legendás alakja lett, akit a függetlenségi mozgalom többi  legendás alakja, például Dzsavaharlál Nehru vagy Mohamed Ali Dzsinna is szinte szentnek kijáró tisztelettel illetett. Mahatma, a „nagy lélek” hamarosan hivatalosan is „a haza atyja” lett, miközben pacifizmusa örök érvényű pozitív példát szolgáltatott az állandóan háborúzó világ számára. Mahatma Gandhi neve évtizedekkel halála után is egyet jelent a béke szeretetével és keresésével, nemes tetteit és szándékait pedig az utókor úgy jutalmazta, hogy – az ENSZ közgyűlésének határozata értelmében – születése napját 2007-ben az erőszakmentesség világnapjának nyilvánították.

1869. október 2. | Mahatma Gandhi születése

Szerző: Tarján M. Tamás
Evangélium
Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt. „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” 
Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Történt, hogy egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra, ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”  
Lk 10,25-37

Bővebben: 2019. október 3. – CsütörtökTeremtő Istenben vetett hitemet megvallom és útra kelek én a porszem, hogy Jézus Krisztus felkérését teljesítsem, hirdetve testvéreimnek fennhangon: „Elérkezett hozzátok az Isten országa!”
Kicsinységem tudatában porba hullva alázattal, 
Csaba t.
Evangélium
Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: „Elérkezett hozzátok az Isten országa!” De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: „Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa!” Bizony, mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.”  
Lk 10,1-12

Bővebben: 2019. szeptember 28. – SzombatSiker és kudarc! Isten a föld porából megalkotta az embert. Fényből, sárból született lények vagyunk. Mindannyiunk arcán fel-fel ragyog teremtő Istenünk szép vonása, de sajnos nagyon sokszor megjelenik, ott éktelenkedik a föld sötét árnyéka is. Erények-bűnök, sikerek-kudarcok tarka szőttese az életünk. Magunkban, környezetünkben a fényt, az életet nagyra tartjuk, örvendünk ha a fény, a ragyogás betölti életünket. Nagyon sokan kérdezik, de akkor Isten miért engedte meg a bűnt, a rosszat, a fojtogató sötétséget? Ez a kérdés nemcsak bennünket, egyszerű embereket foglalkoztat, hanem az Istenhit örökké visszatérő botrányköve. 
A mai evangéliumban, Jézus sikereinek csúcsán arról beszél tanítványainak, hogy az emberfiának szenvednie kell. Ez a jézusi prófécia annyira mellbe vágja a tanítványokat, hogy még beszélni sem mernek róla, kérdéseket sem tudnak feltenni ezzel kapcsolatosan Jézusnak. 
Miért tolerálja Jézus a bűnt? Hogyan engedheti meg, hogy mi emberek bűnöket kövessünk el? Valóban hogyan engedhette meg Jézus Krisztus, hogy az Ő népe tudva és akarva elkövesse a legelképzelhetetlenebb bűnt, az Istengyilkosság bűnét? 
Az evangélium erre a kérdésre is választ ad: "Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte." A szeretet lényege a szabadság! Csak ott van szeretet, ahol valós lehetőség van a döntésre, a választásra. Ezért nem korlátozza a szabadságot, nem veszi el tőlünk a bűn, a rossz melletti döntés lehetőségét! Ahogyan ősszüleinknek a kezdet kezdetén megvolt a lehetőségük dönteni jó és rossz között, ugyanúgy Jeruzsálem népének megvan a lehetősége választani Jézus és Barabás között. Ami csodálatos és mindannyiunk számára példaértékű, az az, hogy Jézusnak a népe iránti szeretetét egyáltalán nem érinti az emberek döntése. Megváltónk ott a kereszten, tenyerében a szegekkel értünk imádkozik! Nem fenyegetőzik, nem az igazságról beszél átkozódva, hanem irgalmas szeretettel örök üdvösséget ígér nagypéntek egyik tragikus szereplőjének, a jobb latornak, aki fennhangon kimondja, hogy ő valóban megérdemli a kereszthalált. 
Erről a végtelen szeretetről Jézus hiába beszélt volna bármennyire is szépen, mert mi nagypéntek nélkül nem értettük volna meg az Ő tanítását, a szeretet lényegét! Egészen más az elmélet és egészen más a Golgotán ég és föld között haldokolva, a szó nélkül kimondott tanítás a szeretet végső győzelméről. Nézem a botrány fáját, a keresztet, és arra gondolok, hogy milyen jó lenne ha a szeretet mellett tudnánk, mernénk dönteni! Milyen jó lenne ha mától fogva mindig Jézus mögé állva, csak a szeretet útján járnánk, vezessen az az út bármerre is, mert a szeretet útja az üdvösség útja, Isten asztalához vezető egyetlen út!
Szeretettel,
Csaba t. 
Film: Afrikában a város szélén....

Evangélium
Az ördögtől megszállott fiú meggyógyítása után a tanítványok csodálattal tekintettek Jézusra. Ő azonban figyelmeztette őket: Véssétek szívetekbe, amit most mondok! Eljön az idő, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják. De azok nem értették meg ezt a beszédet, és igazi értelme rejtve maradt előttük. Kérdezni azonban nem merték e szavak értelme felől.  
Lk 9,43b-45

 

Bővebben: 2019. szeptember 26. – Csütörtök... kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust."
A " Keresztény Tanösvényen" ezen a héten a mi Urunk Jézus Krisztus ajtaján kopogtatunk, akárcsak Heródes mi is keresük az alkalmat, hogy találkozzunk Megváltónkkal. Azért vagyunk a világon, hogy Istent, az Ő drága szent fiát Jézus Krisztust megismerjük, megszeressük, és Vele egy s az Ő nagy családjában boldogok legyünk!
Az elmélkedés, imádság csendes óráiban, a Szentírást olvasva fedezzük fel Jézus Krisztus egy-egy szép vonását. Ma Jézusnak a megszólíthatóságát szeretném példaként magunk elé állítani. Ő egy olyan érdekes, izgalmas személyiség, akivel kora egyik legelőkelőbb uralkodója, Heródes is szeretett volna találkozni. Jézust, hogy láthassák, hogy vele beszélgessenek, nagyon sokan messzi útra keltek és fölkeresték. Vele jó volt találkozni. A pásztorok, a napkeleti bölcsek bekopogtattak az ő ajtaján. De az egész evangélium arról szól, hogy Jézus, mint a mágnes vonzza az embereket. Ő maga is nagyon sok ajtón bekopog. Felkeresi az öreg Nikodémust, Péter anyósát, a kánai menyegzőn az ünneplő fiatal párt. Jézus Krisztus nem egy duzzogó, sarokba félreülő savanyú uborka, aki azt mondja, hogy:"ezzel a világgal az a baj...", hanem egy igazán "jó arc"! Keresik a Vele való találkozás lehetőségét az emberek, s nemcsak a betegek, a gyógyulásra várók, hanem ahogy a mai evangéliumból látjuk, a gazdagok is, azok akiknek az akkori mércével mérve mindenük megvolt.
Nagy kérdés: Jézusnak ez a szép vonása, közösségteremtő, könnyen barátkozó, barátait egy életen keresztül megtartó jó tulajdonsága meg van-e bennem? Szoktak-e ismeretlen emberek felkeresni, telefonon felhívni, szívem ajtaján zörgetni? Vágyom-e arra, hogy életem gondjait, problémáit megbeszéljem, hogy mások felkeressenek, bekopogtassanak hozzám? Mennyire tudok nyitott lenni az egyszerű pásztorok, halászok, napszámért dolgozó szőlőmunkások felé, vagy az okos, bölcs, előkelő hatalommal rendelkező gazdagok felé? Hogy kéne megváltozzak, mit kellene tegyek, hogy kitörjek talán a magányos elszigeteltségemből? Egészen biztos, hogy változnom kell ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek rám az emberek, hogy nekem is barátaim legyenek!?
Jézus nyitottsága érték, az Ő barátkozásra való készsége példaértékű! Maga a teremtés is arról szól, hogy Isten megossza a létet az Ő teremtményeivel, gyermekeivel. Isten létbe hívott téged, engem és azt mondja: "Gyertek hozzám mindnyájan.." azt akarja, hogy a mennyei lakomán egy asztalhoz üljünk! Csodaszép példát állít elénk: legyünk mindannyian egyek úgy ahogy Ő egységben van az Atyával! A Szentírás sokszor rámutat, hogy Jézus egységben van a Szentháromsággal! "Én és az Atya egy vagyunk!" Jézus a mi példaképünk! Ne hagyjuk, hogy a kisebb-nagyobb sértődések egymástól elszigeteljenek, elválasszanak! A legnagyobb gondok, bajok közepette, szenvedésünk, halálunk órájában is Jézus Krisztus kell legyen a példaképünk, aki még a kereszten is megnyitja szívét a mellette lévő ember felé: "még ma velem leszel a paradicsomban!" Ugyanakkor a Mennyei Atya felé is folyamatosan nyitott, utolsó szavai is ezt igazolják: "Atyám kezedbe ajánlom lelkemet!"
Aki elszigetelődik, ki hátat fordít testvérének s nem akar találkozni embertársával az nem keresztény, akármennyi keresztvizet is öntöttek rá, sőt bármilyen egyházi méltóságot is töltött be, az ilyen ember nem Jézus Krisztus követője. A keresztény nem magányos farkas, nem Isten országának partizánja, mert egyedül, egymagadban nem tudsz Isten gyermeke lenni!
Nyissuk meg szíveinket, legyünk megszólíthatók s mi magunk is szólítsuk meg embertársainkat, ragyogjon arcunkon Krisztus szép vonása, és boldogok leszünk!
Sok-sok szeretettel,
Csaba testvér
Kép: Öröm látni, hogy a házainkból kikerült lányaink még mindig igazi jó barátok.
Evangélium
Heródes, a negyedes fejedelem mindenről értesült, amit Jézus tett és hirdetett. Nyugtalanság fogta el, mert egyesek azt mondták: „János támadt fel a halálból.” Mások szerint: „Illés jelent meg újra.” Voltak, akik azt állították: „A régi próféták közül kelt életre valamelyik.” Heródes így töprengett: „Jánost lefejeztettem. Ki lehet hát az, akiről ilyeneket hallok?” És kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust.
Lk 9,7-9

Bővebben: 2019. szeptember 25. – SzerdaJézus Krisztus nem a félelem, a rettegés, a kétségbeesés lelkét adta az apostolainak, hanem erőt adott, hogy a remény, az újrakezdés, a talpraállás, a gyógyulás emberei legyenek a világba!  Jézus az általa nekünk tanított "Miatyánkban" nem azt imádkoztatja velünk, hogy jöjjön el a nagy reccs, mikor összedől ez a világ a bűneiben. Mi nem a világ végének eljövetelét kérjük az imáinkban, hanem, hogy jöjjön el Isten országa, az irgalmas szeretet, a testvéri összefogás, a bölcs építkezés korszaka ezen a földön! Ha ezért imádkozunk, ha Isten szeretetteljes országlásának megvalósításához kaptunk erőt, akkor ne a magunk és társaink bűneit látva csüggedten, magunkba roskadva üldögéljünk, hanem bűnbánatot tartva, egymást vigasztalva, lelkesítve, bajainkra gyógyulást keresve építsük Isten Országát! 
Egészen biztos, hogy lehetetlen küldetést se kétezer évvel ezelőtt, se ma nem ad Isten sem az Ő apostolainak, se nekünk! Jézus Krisztus parancsa megvalósítható! Ne nyafogjunk, mint a lusta gyermek a tanulás mellett, hanem szedjük össze magunkat és bizalommal, jó kedvvel végezzük el a Megváltónk által nekünk adott feladatokat, építsük Isten Országát itt, ezen a földön! 
Szép az őszi nap, hallgassuk meg Gégény István és a barátai által az Eucharisztikus Kongresszusra irt nagyszerű dalt, élesszük fel szívünkben az Isten és ember szeretet tüzét! Jézus Krisztus erejével, kitartó szeretettel építsük Isten csodaszép országát itt a Kárpát medencében, széles e nagy világban, ott hol élnünk adatott!
Szeretettel,
Csaba t. 
Evangélium
Jézus összehívta a tizenkét apostolt. Erőt és hatalmat adott neki az ördögök felett és a betegségek gyógyítására. Aztán szétküldte őket, hogy hirdessék Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. Meghagyta nekik: „Semmit se vigyetek az útra: se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt! Két ruhátok se legyen! Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem utaztok! De ha nem fogadnak be, hagyjátok el a várost, és a port is rázzátok le lábatokról vádképpen ellenük!” Azok útra keltek, bejárták a falvakat. Hirdették mindenütt az evangéliumot, és meggyógyították a betegeket.  
Lk 9,1-6

Bővebben: 2019. szeptember 22. – Évközi 25. vasárnapAhogy a jó vadászkutya keresi a vadat, úgy kellene mi is keressük a jócselekedetekre való lehetőségeket! Sokan megfordulnak nálunk és olyan jó látni, hogy ismeretségek, barátságok születnek! Aztán kiderül, hogy egyik -másik gyerekünk évek óta, vakációban 2-3 hetet az akkori ismerőshöz jár vendégségbe! Lassan beváslik, szinte fogadott fiúvá válik az ismerős családnál a mi kis fiúnk! Az évek telnek, és az ismerősből násznagy lesz, keresztata, rokon, és egyszer csak azt hallom, hogy a mi nagyra nőtt gyerekünk a megöregedett hajdani jótevőt gondozza, kerekes székben kiviszi a verandára, gyönyörködni a lemenő napban! 
Merjünk a szeretet útjára lépni! Árkosi anyaotthonunkban nyolc anyuka van, aranyos kis gyermekükkel arra várnak, hogy valaki nekik is meleg otthont, szeretetet adjon! Sokszor nézem a csodaszép gyerekeimet és azon gondolkodom, hogy hogyhogy nem jönnek az emberek, hogy ölbevegyék őket, akár nevelőként a mi házainkban, akár otthonaikba hazavive, vendéglátóként!? Hogy, hogy nem állnak sorba lökdösődve az emberek a gyermekvédelmi otthonok, az öregotthonok bejáratainál, hogy ott szeretettel, önzetlenül jót tegyenek?! 
Igen, egészen biztos, hogy eljön az az idő, mikor sírva fogunk visszagondolni arra, hogy mennyi alkalmunk volt kedvesen, csendben jót tenni és mi elmulasztottuk!  Ma még felkelt az áldott nap, ma még alkalmunk van jót cselekedni, hajrá, keressünk valakit, bárkit és önzetlenül, csendes, szolgáló szeretettel, tegyünk jót vele!
Az irgalmas szeretet vadászmezejéről, téged is híva a jó cselekedetekre, 
Csaba t.
Kép: Jó dolog egy magára maradott gyermekkel vidáman mókázni, kacagni....
Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ő magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm. 
Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek, ha Uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből. Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Azt felelte: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat. 
Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Mondom tehát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? 
Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” 
Lk 16,1-13

Bővebben: 2019. szeptember 21. – SzombatSzent Máté apostol és evangélista
A mai evangéliumot olvasva, sokfelé elindulhatnak a gondolataink! Beszélhetnénk a lépten nyomon késként belénk vágó megszólásokról, rágalmakról, ítélkezésekről melyek oly gyakran visszafogják szárnyalásunkat! Írhatnék a búvópatakként újból és újból felbukkanó, másokat kiírtani akaró fasizmusról, a köztünk lopakodó, egyeseket eleve bukásra ítélő predesztinációról, mely az embereket a származásuk, neveltetésük vagy génjeik alapján örökre elítéli! Sok irányba el lehetne indulni, de én csak Jézus Krisztusnak az emberekbe vetett bizalmáról szeretnék szólni!
Jézus Krisztus hisz az emberben, mer odamenni egy vámoshoz, az akkori kor erkölcsi leprásához, megszólítja, párbeszédet kezd vele, elkíséri otthonába előítélet nélkül és meghívja apostolának! Sokat zarándokolhattak együtt, Máté sokszor megfordulhatott Mária házában is, mert ő az aki a legtöbb részletet megőrzi az evangéliumban Jézus gyermekkoráról, magánéletéről. Máté, a bűnös vámos, Jézus mellett szentté vált! Az én dolgom nem az, hogy megítéljem az embertársamat, a világot, hanem az, hogy Jézus példájára megszenteljem testvéremet! Jézus tudta, hogy mi lakik az ember szívében és Ő mégis hiszi, hogy mindnyájan  a mennyei Atya példájára szentekké válhatunk! Nem csak hiszi, hanem bátor, cselekvő szeretettel lelkesít, segíti barátait szentté válni! Hivatásunk nem az ítélkezés, hanem a gyógyítás, mi nem bírók, hanem orvosok vagyunk! Életem célja nem a sebek, bűnök számbavétele, kipelengérezése, hanem testvérem istengyermeki szabadságra való elvezetése, az elesett ember felszabadítása!
Rossz emberből lehet-e jó ember? Igen, lehet, de ne látszat korrektségre törekedjünk, gyarlóságokat, bűnöket dédelgetve, egymást hangosan megszólva ne ítélkezzünk, hanem lépjünk rá Jézus Krisztus számunkra is járható útjára, a bizalom, a szeretet útjára!
Szeretettel, 
Csaba t. 
Kép: Szalontai gyerekeink Szent Ferenc életét adják elő.
Evangélium
Abban az időben amint Jézus továbbhaladt, látott egy Máté nevű embert a vámasztalnál ülni. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felállt és követte őt. Később, amikor Jézus az ő házában vendégeskedett, eljött sok vámos és bűnös, és helyet foglaltak az asztalnál Jézussal és tanítványaival együtt. Meglátták ezt a farizeusok és megkérdezték tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus meghallotta ezt, és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek csak, és tanuljátok meg, mit jelent ez: „Irgalmasságot várok és nem áldozatot.” Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.”  
Mt 9,9-13

Bővebben: 2019. szeptember 20. – PéntekOlyan jó látni, hogy a nagy Istennek szüksége van ránk és elfogadja az emberek szeretetét, gondoskodó jóságát! A gondviselő Isten, igénybe veszi a gondoskodó emberek szeretetét! Jézus Krisztus elfogadja az evangéliumban szereplő Zsuzsanna gondoskodását, az apostolai munkáját, de a kereszthordozó Simon segítségét is a Golgotán! Ez az egymáshoz lehajló, testvéremről jósággal gondoskodó szeretet Isten legszebb vonása, tegyünk meg mindent, hogy a mi arcunkon is ragyogjon fel e gyönyörű isteni erény!
Sok lehetőség van a jó cselekedetre! Az árvák, az özvegyek, a szegények támogatása mellett szeretném figyelmetekbe ajánlani a tanítok, az evangéliumot számunkra hirdető emberek segítését is! Gondoskodnunk kell a XXI. század apostolairól, ők értünk dolgoznak! Fent kell tartani a teológiát, a keresztény oktatási központokat, s gondolok itt nemcsak az iskolákra, hanem a különféle keresztény rádió, televízió stúdiókra, honlapokra, újságokra! Igen, a Mária Rádió, a Bonum TV, de akár a mi www.magnificat.ro oldalunk is közadakozásból működik! 
Merjünk, legyünk Zsuzsannák, vagyonunkból gondoskodjunk az evangélium hirdetőiről, korunk sokszor botladozó, gyakran bátortalanul, de mégis munkájukat értünk végző apostolairól. 
Szeretettel, 
Csaba t. 
Kép: egyházi kórusaink is közadakozásból működnek.
Evangélium
Abban az időben Jézus bejárta a városokat és a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki; Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége; Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla.  
Lk 8,1-3

Bővebben: 2019. szeptember 19. – CsütörtökValahol ha megjelenik egy fertőző betegség, akkor joggal az egész világ felkapja a fejét és az emberiség kiválóságai összefognak, hogy megismerjék a gyilkos Ebola-vírust, vagy a veszélyes HIV fertőzésst! A jelszó: megismerni, legyőzni, elpusztítani! Jól van ez így, engem biztonságérzéssel, nyugalommal tölt el a sürgő-forgó fehér orvosok, tudósok látványa! 
Ami nyugtalanít, az a bűn! A gyűlölet, a harag, a bűn képes egyik napról a másikra egész családokat, sőt térségeket lángba borítani, gyilkos indulattal véres polgárháborúba taszítani! Kérdés: a rendezett együttélés, nyugodt társadom mitől válik mindenki számára fájdalmas, vérrel áztatott háborúk földjévé?! A hozzánk sodródó gyerekek szülei legtöbbször gyilkos indulatok áldozatai! Nem mások okoznak nekik fájdalmat, hanem ők saját maguknak! A hajdani Jugoszlávia területén, az együtt élő népek itt a szemünk előtt az elmúlt években véres polgárháborút vívtak. Ellátogattam Irakba, Szíriába, Egyiptomba, Kongóba ahol a gyűlöletnek a vírusa hihetetlen pusztításokat végzett, végez. Elmondhatatlan szomorú látvány a valamikori gyönyörű, több milliós nagy városokat romokban látni. Az ott élő emberek sem értik, hogy nyugodt, civilizált világukra honnan, mi csapott le, hogy volt képes rövid idő alatt annyi fájdalmat, sebet okozni mindenkinek!? Kongó határán, Ruanda egy kis térség, ahol hihetetlen erővel lángolt fel a gyűlölet tüze, kiirtva közel egy millió embert! A népirtást főleg két hutu milícia, az Interahamwe és a Impuzamugambi követte el kb. 100 nap alatt, 1994. április 6-ától július közepéig. 
Ezek a félelmetes polgárháborúk itt a szemünk előtt zajlottak, zajlanak, és legyünk őszinték, közülünk senki nincs biztonságba. Az ott élő emberek sem hitték, hogy náluk ilyesmi megtörténhet, míg nem kezdtek dörögni a fegyverek! Fel kell tenni a kérdést: az Isten alkotta ember, hogy képes ilyen szörnyűségekre, mitől válik egy békés polgár, megfékezhetetlen gyilkoló géppé? E kérdés után azonnal arra kell választ keresni, hogy egy ilyen helyzetben én mit kell tegyek, hogy tudom magamat, családomat megvédeni a gyűlölet fékezhetetlen vírusától? Hogy lehet egészségesen átvészelni egy - egy ilyen szörnyű időszakot?  Immaculée Ilibagiza könyve, melyet Ménesi Krisztina fordított, most jelenik meg, pont erre a kérdésre ad nagyon jó, számunkra keresztények számára elfogadható választ! Ahogy nyáron készülünk a hideg télre, ugyanúgy békében kellene minden eshetőségre felkészíteni magunkat, családunkat, szeretteinket! 
Ezért is ajánlom nagy alázattal ezt a könyvet a kedves testvéreimnek, melynek előszavát itt olvashatják!
Szeretettel,
Csaba t. 
A nevem: Immaculée
Hallottam, hogy a gyilkosok a nevemet kiáltozzák.
A fal túloldalán voltak, alig másfél ujjnyi gipsz és fa választott el tőlük. Hangjuk hideg, kemény és könyörtelen. 
– Itt van… tudjuk, hogy itt van valahol… Keressük meg! Keressük meg Immaculée-t!
Sok hang volt, sok gyilkos. Lelki szemeimmel láttam őket: régi barátok, szomszédok, akik azelőtt mindig kedvesen, szeretettel köszöntöttek, most lándzsákkal és bárdokkal csörtetnek a házban, és a nevemet kiabálják. 
– Háromszázkilencvenkilenc csótányt már megöltem – hencegett az egyik gyilkos. – Immaculée lesz a négyszázadik. Ennyit irtani, az már szép szám!
Titkos kis fürdőszobánk sarkában kuporogtam rezzenéstelenül. Lélegzetvisszafojtva, akárcsak a velem együtt rejtőző másik hét nő, nehogy a gyilkosok meghallják, hogy levegőt veszünk.
A hangjuk a húsomba vájt. Úgy éreztem, mintha izzó parázson feküdnék, mintha tűz emésztene. Fájdalom hullámzott végig a testemen; ezernyi láthatatlan tű szaggatott belém. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a félelem ilyen fizikai gyötrelmet okozhat.
Nyelni próbáltam, de nem bírtam. Torkom, szám kiszáradt, akár a homok. Lehunytam a szemem, próbáltam köddé válni, ám a hangok egyre erősödtek. Tudtam, hogy nem fognak irgalmazni. Agyamban egyetlen gondolat visszhangzott: „Ha elfognak, megölnek. Ha elfognak, megölnek. Ha elfognak, megölnek…”
A gyilkosok az ajtó mögött voltak, és tudtam, hogy bármelyik pillanatban megtalálhatnak. Próbáltam elképzelni, milyen érzés lesz, amikor a kés a bőrömbe hasít és mélyen a csontomba hatol. Testvéreimre, drága szüleimre gondoltam: vajon élnek-e vagy meghaltak, együtt leszünk-e rövidesen a mennyben?
Összetettem a kezem, édesapám rózsafüzérét szorongattam, és magamban imádkozni kezdtem: „Istenem, kérlek, segíts! Ne engedd, hogy így haljak meg, ne így! Ne engedd, hogy megtaláljanak a gyilkosok! A Bibliában azt mondtad, ha kérünk, kapunk… hát én most kérek, Istenem. Kérlek, add, hogy elmenjenek a gyilkosok! Kérlek, ne engedd, hogy ebben a fürdőszobában haljak meg! Kérlek, Istenem, kérlek, kérlek, kérlek, ments meg! Ments meg!”
A gyilkosok kimentek a házból. Fellélegeztünk. Elmentek, de a következő három hónap folyamán még sokszor visszajöttek. Hiszem, hogy Isten óvta meg az életemet. Ám a kilencvenegy nap alatt, amit rettegésben töltöttem nyolcadmagammal a szekrény nagyságú fürdőszobában, azt is megtanultam, hogy megóvni egészen más, mint megmenteni – és ez a lecke örökre megváltoztatott. 
Ez a lecke, mialatt folyt az öldöklés, megtanított szeretni azokat, akik gyűlöltek és vadásztak rám, és megbocsátani azoknak, akik lemészárolták a családomat.  
A nevem Immaculée Ilibagiza. Ez a könyv arról szól, hogyan találtam meg Istent a történelem egyik legvéresebb népirtása közepette.
Ruandai népirtás
A ruandai népirtás ruandaiak százezreinek szervezett legyilkolása volt 1994-ben. A népirtást főleg két hutu milícia, az Interahamwe és a Impuzamugambi követte el kb. 100 nap alatt, 1994. április 6-ától július közepéig. Legalább 500 000 tuszi és több százezres nagyságrendű mérsékelt hutu vesztette életét.[1] Becslések szerint a halottak száma 800 000–1 000 000 között volt (ennek zöme tuszi).[2][3]
A leggyakrabban véres etnikai konfliktusnak tekintik, melyben a többségben levő hutu milíciák a hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben. A népirtást erős felbujtó propaganda előzte meg, amelyből kivették részüket a rádióállomások és az újságok is. A népirtásra vonatkozó figyelmeztető jelek ellenére az Egyesült Nemzetek Szervezete passzív maradt, és a vezető hatalmak sem avatkoztak be. Emiatt sokan bírálták az ENSZ alapelveit, illetve ezek kidolgozóit, és különösen az ENSZ BT tagjait, közöttük főleg a Bill Clinton által vezetett Egyesült Államokat mint egyedüli szuperhatalmat.
Események Burundiban
Ruanda helyzetére nagy befolyása volt a Burundiban uralkodó állapotoknak. Mindkét ország lakosságának többsége hutu, de Burundiban évtizedeken át tuszi kormányzat volt, katonai támogatással. A hutuk és tuszik rokon népcsoport és mind ruandai rundi nyelvet beszélnek, amely a bantu nyelvek csoportjába tartozik. A hutuk ugyanakkor kétnyelvűségben vannak a franciával. A tuszik bár beszélnek franciául, az angol nyelvet is használják.
Rwagasore meggyilkolása után az ő UPRONA pártja kettészakadt egy tuszi és egy hutu frakcióra. A tuszi miniszterelnököt a király nevezte ki, de 1963 után arra kényszerült, hogy egy hutut, Pierre Ngendandumwét nevezzen ki miniszterelnöknek, a hutuk elégedetlenségének leszerelésére. A függetlenség utáni első választásokon, 1965-ben, Ngendandumwe lett a megválasztott miniszterelnök. Rögtön ezután tuszi szélsőségesek meggyilkolták. Utódja egy másik hutu volt, Joseph Bamina.
A néhány hónappal később megtartott parlamenti választásokon a 33 képviselői helyből 23-at szereztek meg a hutuk, de a király érvénytelenítette az eredményt. Baminát szintén meggyilkolták, és a tuszi király személyi titkárát, Leopold Bihát nevezte ki miniszterelnöknek. Ennek a következménye egy hutu puccs lett a király ellen, akinek menekülnie kellett az országból. Biha is megsebesült, de túlélte. A Michel Micombero által vezetett, tuszik dominálta hadsereg brutálisan válaszolt: csaknem minden hutu politikust megöltek. Micombero vette át a kormányt, és néhány hónappal később letette a tuszi királyt (az előző király fiát), és támadással fenyegette meg Ruandát. Ez a katonai diktatúra még további 27 éven keresztül fennállt Burundiban, egészen az 1993-as szabad választásokig.
1965-től 1972-ig Burundiban szórványos erőszakos akciók voltak a hutuk és a tuszik között. 1969-ben a tuszi katonaság tisztogatást tartott a hutuk között. 1972-ben egy helyi hutu lázadás után a tuszik által dominált burundi hadsereg a hutuk elleni legnagyobb népirtást hajtotta végre Burundiban, közel 200 000 ember meghalt. Az erőszak hulláma újabb hutu menekülthullámot indított el a határon keresztül Ruandába. A térségben nagy számban éltek hutu és tuszi menekültek, a feszültség folytatódott.
1988-ban a tuszik ellen irányuló hutu erőszak Észak-Burundiban ismét feléledt, válaszul a tuszi hadsereg lemészárolt 20 000 hutut. Ismét hutuk ezrei kényszerültek menekülni Tanzániába és Kongóba.
Az ugandai helyzet
1986-ban Yoweri Museveni gerillái megdöntötték Milton Obote diktátor hatalmát, és átvették Uganda irányítását. Sok Ugandában élő ruandai tuszi menekült lett az ugandai hadsereg tagja, és vett részt a harcokban.
1986-ban Paul Kagame, az 1959-es ruandai mészárlások elől Ugandába menekült tuszi szülők gyereke, aki Museveni hadseregének katonai felderítését vezette, megalapította a Ruandai Hazafias Frontot (RPF), amelynek fegyveres ereje a Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) lett. (Kagame katonai kiképzést az Amerikai Egyesült Államokban kapott.) Kagame társa, Fred Rwigema megkezdte az RPA felkészítését egy Ugandából kiinduló Ruanda elleni támadásra. Az RPA-t erősítette, hogy sok, az ugandai hadseregben szolgáló tuszi a harcok befejezése után leszerelt, és csatlakozott az RPA-hoz.
1990-ben az RPA megkezdte a beütéséket Ugandából Ruanda ellen. 1991-ben az RPF egy propaganda rádióállomást indított, amely Ugandából sugárzott. Habyarimana kormánya szintén egy propaganda célú rádióállomást (RTLM - Radio Télévision Libre des Mille Collines) állított fel, amely tusziellenes propagandát folytatott, és a tuszik elleni pogromra uszított, azzal az indokkal, hogy meg akarják előzni a hutuk ismételt rabszolgasorsba taszítását.
Az arushai kiegyezés
Hároméves harc és többszöri tűzszünet után a kormány és az RPF 1993-ban aláírta a végső tűzszünetet, ez volt az arushai megállapodás. Ennek rendelkezései alapján a felek osztoztak a kormányhatalomban. Egyik oldal se szándékozott betartani ezt az egyezményt, a két oldal közötti harcok hevessége nem csökkent. Théoneste Bagosora, a ruandai védelmi miniszter kabinetfőnöke (akit a nemzetközi bíróság 2008-ban népirtásért elítélt), tanúvallomások szerint Arushát elhagyva kijelentette, hogy megy „előkészíteni az apokalipszist”. A megállapodás aláírása előtt, sőt utána is kb. másfél millió civil hagyta el otthonát.
A helyzetet tovább élezte, hogy 1993 októberében az első megválasztott burundi elnököt, a hutu Melchior Ndadayét a burundi tuszik által dominált hadsereg meggyilkolta. Ekkor Burundiban heves harc tört ki a tuszik és a hutuk között, amelyet a hadsereg tömeggyilkosságai követtek, tízezrek haltak meg a konfliktusban, hutuk és tuszik egyaránt. Ez a konfliktus a határon keresztül átcsapott Ruandára, és az arushai egyezmény gyors összeomlását okozta. A tuszi-hutu gyűlölet újult erővel lángolt fel. Bár az Egyesült Nemzetek Szervezete békefenntartó csapatokat küldött (UNAMIR), de ezek a rossz felszereltség és a vezetési hibák miatt majdnem hatástalanok voltak a két országban dúló polgárháború közepette.
A szikra
1994. április 4-én Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke először a zairei Kinshasába repült, ahol tárgyalásokat folytatott Mobutu Sese Seko elnökkel, majd onnan a tanzániai Dar es-Salaamba , hogy egy regionális csúcsértekezleten vegyen részt. Mobutu figyelmeztette a ruandai elnököt, hogy részben a francia titkosszolgálattól származó információk szerint életére törnek. Habyarimana ennek ellenére elment a dar-es-salaam-i találkozóra, de amikor április 6-án hazafelé indult, elfogadta a franciák ajánlatát, és a saját elnöki repülőgépe helyett egy francia katonai repülőgépre szállt fel, hogy visszatérjen Kigaliba. Vele utazott Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke. A Kigali repülőtér felett a gépet két, vállról indított rakétával lelőtték. Az elkövetők kiléte máig nem tisztázódott; a konfliktusban részt vevő felek azóta is egymást vádolják a merénylet elkövetésével. Mivel Kigali ekkor alapvetően hutu ellenőrzés alatt állt, s a friss megállapodás keretében érkezett RPF katonák csak a parlament területén állomásoztak az UNAMIR és a kormányhadsereg felügyelete mellett, nagyobb a valószínűsége, hogy a gépet radikális hutuk lőtték le a Masaka-dombról. Az igazság kiderítését ugyanakkor nagyban nehezíti, hogy alig van szemtanú, mert a merénylet után az elkövetők a környéket gépfegyverrel megtisztították.[4]
A népirtás
A két elnököt szállító repülőgép lelövése után Ruandában elszabadult a pokol. A katonaság és az Interahamwe milícia elkezdett úttorlaszokat építeni és razziázni. Az elnöki gárda emberei meggyilkolták a mérsékelt hutu Agathe Uwilingiyimana ügyvivő miniszterelnökasszonyt (aki a rádión keresztül akart nyugalomra felszólítani), hogy az ne vehesse át az ország irányítását. A miniszterelnökasszony mellett agyonlőtték annak férjét, az alkotmánybíróság elnökét, és a kormány 4 miniszterét. Az Agathe Uwilingiyimana védelmét ellátó 15 ENSZ-katonát lefegyverezték, közülük 5 ghanait elengedtek, a 10 belga katonát a ruandai elnöki gárda katonái kegyetlenül megcsonkították, majd megölték. Az ezt követő hetekben az RTLM rádió folyamatosan sorolta a mérsékelt hutu és tuszi politikusok, közéleti személyiségek nevét és címét, ezzel is tippeket adva a gyilkosoknak.
Az elkövetkező napokban elkezdődött a tuszik és a mérsékelt hutuk mészárlása. Az előre kidolgozottság mellett szól, hogy 1993 januárja és 1994 márciusa között Ruanda több mint 500.000 bozótvágó kést (machetét) importált, kétszer annyit, mint az előző években. A kések és lőfegyverek szétosztásáról a hutu Interahamwe és Impuzamugambi milicistái gondoskodtak.
Roméo Dallaire tábornok Az UNAMIR parancsnoka 275 katonával maradt a polgárháború poklában
Korabeli krétarajz egy kigali iskolában. A halálfej mellett ENSZ-katonatisztek nevei olvashatók.
Dallaire tábornok emberei tuszikat próbálnak megmenteni: az előtérben őrjöngő, felfegyverzett hutu milícia.
A ntramai templomban elkövetett mészárlás áldozatainak földi maradványa: mintegy 5000 halott.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa két héttel a háború kirobbanása után békefenntartói 90%-át hazarendelte. Roméo Antonius Dallaire tábornok alig 275 katonával maradt, de parancsot kapott, hogy ne avatkozzon be a konfliktusba.
Ahogy az erőszak fokozódott, sok nemzet kimenekítette az állampolgárait Kigaliból, és bezárta nagykövetségét. A nemzeti rádió otthonmaradásra szólította fel a lakosságot; a kormány által finanszírozott RTLM rádió maró támadásokat intézett a tuszik és a mérsékelt hutuk ellen. Kigaliban és vidéken a milicisták úttorlaszok százait állították fel. Dallaire tábornok és az UNAMIR – amelynek katonái a tuszikat kísérték és védték Kigaliban – képtelenek volt bármit is tenni, így az erőszak továbbterjedt, és ráadásul őket is elkezdték támadni az RTLM-en keresztül.
„Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik és ezért tudom, hogy van Isten. ”
– Roméo Antonius Dallaire Hollandiában született kanadai katona, 2005-óta kanadai szenátor: Az emberiesség bukása Ruandában című önéletírásából[6]
A gyilkolás gyorsan átcsapott az egész országra. Az egyik ilyen mészárlás Nyarubuyeben történt. A tisztviselők és az RTLM még az egyszerű civileket is felszólították, hogy öljék meg tuszi szomszédaikat. Akik nem voltak erre hajlandók, azokat a legtöbb esetben szintén megölték. „Vagy részt vettél a mészárlásban, vagy téged mészároltak le.” – emlékezett vissza egy hutu, akit gyilkosságra kényszerítettek. Egy hutu gazda Gitera Rwamuhizi, aki maga is belekeveredett a népirtásba, elmondta, hogy a tuszikat jöttmentekként kezelték, aki állítólag Egyiptomból telepedtek ide és évszázadokig megalázták, rabszolgának tartották a hutukat. Az öldöklés napján úgy mentek ölni a többi hutuval, mintha csak piacra mennének. A vérfürdő Rwamuhizi szerint annyira tébolyult volt, hogy azt a hutuk minden kontroll és józan ész nélkül hajtották végre, őrült extázisban vergődve. Hogy egyesek végrehajtsák a feladatukat, leitták magukat, vagy egyéb bódítószert használtak. Egy Vöröskereszt jelentés alapján az első két hétben 100 ezer embert irtottak ki.
Még az elnök pártja, az MRND, maga is belekeveredett a népirtás szervezésébe, s céljuk volt a lehető legtöbb embert megölni. Számos félkatonai egységet hoztak létre a népirtás előtt is, de nem vetették be őket egyszerre. Ezeket a milicistákat kizárólag ölésre készítették fel, általában csak olyasmiket tanítottak meg nekik, hogyan végezhetnek biztosan egy emberrel. Amikor a felkelő tuszi hadsereg jelentősen előrenyomult, további milíciákat vetettek be és újabb gyilkoló bandák szervezésébe fogtak (még a kisgyerekeket is besorozták!), hogy növeljék a mészárlás intenzitását.
A legtöbb áldozatot a saját falujában vagy városában ölték meg, gyakran maguk a szomszédok vagy a helybeliek. A legtöbb gyilkosságot machetével követték el (ugyanilyen módszerrel gyilkoltak meg haitiakat is az 1937-es ún. petrezselyem-mészárláskor a Dominikai Köztársaságban), de a fegyveres egységek tűzfegyvereket, sőt buldózereket is bevetettek. Néhány faluban az áldozatokat bekényszerítették vagy becsalták a templomba vagy iskolába, ahol aztán szervezetten felkoncolták őket. 1994 júniusába például 3000 tuszi Kivumu katolikus templomában keresett menedéket. A helyi Interahamwe a rendőrségtől kapott buldózerekkel rombolta le a templomot. A menekülni próbáló embereket machetékkel ölték meg.
A Nemzetközi Vöröskereszt emberei, akik az országban végig ott voltak, szinte minden útfélen találtak holttesteket. Az ő dolguk sem volt egyszerű – így például, amikor sebesülteket szállítottak, a hutu katonák feltartóztatták a kocsikat, és a sebesülteket is meggyilkolták. A Vöröskereszt emberei az eseteket Genfben jelentették, és ők adtak hírt a népirtásról szerte a világon. Emiatt a hutuk kissé megrettentek, és nem mertek kezet emelni a Vöröskereszt embereire. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a szervezetnek nem egy orvosa és ápolója kapott idegösszeomlást, de a Vöröskereszt végül kb. 60 ezer embert megmentett. A helyben maradt ENSZ-katonáknak is sikerült néhány száz ember életét megóvniuk: gyakran fegyver nélkül, puszta jelenlétükkel késztették meghátrálásra a bandákat, mások az ENSZ főhadiszállásán bújtattak embereket. Dallaire tábornok szintén kidolgozott egy tervet, amellyel még több ezer ember életét menthették volna meg: a stadionokban kívánt óvóhelyeket létrehozni, melyek építettségüknél fogva jól védhetőek, de ehhez nem volt elegendő fegyveres ereje.
Sok embert nem öltek meg azonnal, egyszerűen csak súlyosan megsebesítették, majd mozgásképtelenül magára hagyták, hogy kínok közt pusztuljon el. Holttesteket hajigáltak bele a folyókba, vízgyűjtőkbe, tavakba, patakokba, amelyek felszínén jól láthatóan éktelenkedtek. A halottakat a gyilkosoknak eszük ágában sem volt eltemetni, a meleg éghajlaton az oszló tetemek járvánnyal fenyegettek.
A halottak tetemei hosszú ideig tarkították a ruandai tájakat, időbe tellett elszállításuk és eltemetésük. Fergal Keane, a BBC riportere, az eseményeket követően elment az egyik tömegmészárlás helyére. A településen és annak templomában egymás mellett hevertek az áldozatok mumifikálódott holttestei, ill. csontvázai, s a környéket iszonyatos hullabűz járta át.
A népirtás tetőfokán Kigaliban teljesen összeomlott a rend, eluralkodott az anarchia és a káosz: a gyilkosok fosztogatásba fogtak, elrabolták az elmenekült európaiak és a meggyilkolt, vagy elűzött tuszik értékeit. A rendőri és katonai erők nem tettek lépést a közrend fenntartása érdekében, mivel ők is a népirtással voltak elfoglalva.
A vérengzéseket túlélők között is igen sok volt, aki súlyos kínzásokat élt át, megcsonkították, vagy más maradandó sérülést szerzett. Igen sok volt a gyermekáldozat is. A népirtók rendkívül kegyetlen eszközöket vetettek be, nemcsak bozótvágókkal, késekkel, vagy lőfegyverekkel öltek: embereket égettek meg, csonkítottak, vagy erőszakoltak meg, eszközeik között számos bestiális dolog volt.
A nemzetközi szervezetek tétlensége
Nyamata Memorial, Ruanda
Az ENSZ tagállamai elutasították az UNAMIR kérését, hogy növeljék meg létszámukat, és adjanak több pénzt a műveleteikre, sőt az összes békefenntartót ki akarták vonni az országból. Csupán Dallaire tábornok tiltakozásának volt köszönhető, hogy végül is egy radikálisan továbbcsökkentett létszámú békefenntartó sereg, önkéntes alapon, engedélyt kapott, hogy továbbra is a térségben maradjon.
Monique Mujawamariya ruandai emberjogi aktivista szörnyű megpróbáltatások után kijutott az Egyesült Államokba, ahol az amerikai kormánynak igyekezett beszámolni a vérfürdőkről. Mujawamariya szinte süket fülekre talált, sőt egy afrikai ügyekkel foglalkozó parlamenti képviselő egyenesen elmondta neki, hogy az amerikaiak egyetlen katonájuk életét sem fogják kockáztatni, mert Ruanda nem az érdekeltségi területük.
Az ENSZ BT-ben nem sikerült elérni, hogy a békefenntartó misszió átalakuljon békét teremtő küldetéssé és általában csak azzal foglalkoztak mennyi ENSZ katonát kell kivonni az országból. Végül csak egy jelképes erőt (450 embert) képviselő kis egység maradt az országban, ami csak nézelődhetett a népirtásban. A tuszi hadsereget vezető Kagame ezredesnek (aki ténylegesen is tett a népirtás megfékezéséért) az ENSZ ráadásul megpróbált visszavonulót parancsolni, melyre Kagame, tuszi lévén nem volt hajlandó. A népirtás harmadik hónapjában a francia kormány csapatokat vetett be Ruanda nyugati részén az Opération Turquise keretében, de csak a külföldi állampolgárok evakuálására voltak képesek, és bizonyos esetekben még az általuk megszállt zónában is folytatódott a népirtás. Az Ugandából betörő tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) katonái elől a népirtásban részt vett hutu hadsereg és közigazgatás a franciák által ellenőrzött zónába menekült. Magukkal vitték a nemzeti rádióállomás berendezéseit is, amely mostantól innen sugározta uszító adásait. Az Egyesült Államok logisztikai támogatást ajánlott fel és hosszas viták után megszavazták, hogy 5000 ENSZ katonát vezényeljenek Ruandába, amely igen lassan haladt, mivel a műveletek finanszírozását is külön kellett megvitatni, ami hónapokba telt. Tony Marley katonai tanácsadó azt javasolta, hogy az amerikai hadsereg nagy teljesítményű rádióival zavarja a népirtásra uszító rádióadásokat, de ezt nem hajtották végre, mert jogi vélemények szerint ellentétben állna az amerikai alkotmány azon elvével, amely minden körülmények között biztosítja a sajtószabadságot.
Ismert hutu háborús bűnösök tudtak megszökni az RPF elől a franciák ellenőrizte övezeten keresztül. A franciák mindig is gyanakodva szemlélték az Ugandából (angol kulturális hagyományokkal rendelkező ország) előrenyomuló RPA-t, mert úgy érezték, hogy a francia nyelvű Ruandában ez a befolyásukat csökkenti (ez később be is következett).
Április 6. és július eleje között a megjósolhatatlanul gyors népirtásban hivatalosan 937.000 tuszi és mérsékelt hutu halt meg.
A tuszi ellentámadás és a menekültválság
A Paul Kagame vezette tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army, RPA) betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult előre Kigali felé. Ekkor néhány francia katonai egység beavatkozott, de ők inkább a fegyveres erők népirtásban részt vett katonáit védték meg a tuszik bosszújától.
Az RPA offenzívája 1994 április-júliusban
Legyilkolt tuszik holttestei egy ruandai út szélén.
1994. júliusában és augusztusában az RPA csapatai behatoltak Kigaliba, nem sokkal később elfoglalták az egész országot. A bevonuló tuszi csapatok nyomában kb. 600.000 tuszi menekült tért haza, és több, mint két millió hutu menekült el Ruandából, menekültválságot váltva ki az afrikai Nagy Tavak vidékén. A megrémült polgári lakosság vagy spontánul, vagy az omladozó hutu közigazgatás és hadsereg által (amelyek a civileket később élő pajzsként használták fel) kényszerítve Kelet-Zairéba (különösen Észak-Kivu tartományba), Tanzániába, Ugandába és Burundiba menekült. Velük tartottak a megdöntött ruandai közigazgatás, a hadsereg és a milíciák emberei is, akik idővel ellenőrzésük alá vonták a menekülttáborokat, terrorizálták az ott lakókat, emiatt a nemzetközi segélyszervezetek többsége ki is vonult onnan.
A tuszik megtorlásának szakértők szerint kb. 60.000 áldozata volt. Nehéztüzérséggel pusztították el Nyacyonga menekülttábort. A Zairéból frissen visszatértek ezreit gyilkolta meg az RPA a Kibeho táborban. Folytatta támadásait a hutu Interahamwe csapatok ellen, amelyek Kelet-Zairéba menekültek. Ebben az országban is hamarosan háborúk törtek ki (lásd: első kongói háború és második kongói háború).
Miután a tuszi RPF átvette a kormányt, Paul Kagame egy hutut, Pasteur Bizimungut helyezte az elnöki székbe. Sokan azt gondolták róla, hogy csak egy báb, de Bizimungu 2000-től kritizálta Kagame kormányának tevékenységét. Ekkor Kagame elmozdította posztjáról, és magát nevezte ki elnökké. Bizimungu azonnal alapított egy ellenzéki pártot (PDR), de ezt Kagame kormánya betiltotta. Bizimungut 2002-ben letartóztatták hazaárulásért, 15 év börtönre ítélték, de 2007-ben elnöki kegyelemmel szabadon bocsátották.
Az erőszak és annak emléke még most is érezhető az országban és a régióban, bár az ott járt turisták szerint megfelelő óvintézkedéseket betartva Ruanda látogatható.[8]
A legfrissebb sajtóhírek szerint a gyűlöletkeltés még ma is szórványosan előfordul.
A nemzetközi következmények
Mind az első (1996–1998), mind a második kongói háború gyökerei ebben a népirtásban keresendők, de ez az egyik fő oka a burundi polgárháborúnak is.
Ruanda stabilitása rendkívüli mértékben függ a Kelet-Kongóban és Burundiban uralkodó állapotoktól.
Burundiban az 1993–2006-os polgárháború eseményei összefüggenek az első és második kongói háborúval. Legkevesebb 300 000 burundi állampolgárt öltek meg. 2005 augusztusában a hutu születésű Pierre Nkurunzizát választották elnökké. Legkevesebb három tűzszünet volt a lázadó csoportok és a burundi hadsereg között: 2003-ban, 2005-ben és 2006 szeptemberében.
2008. augusztus 5-én a ruandai kormány egyik bizottsága azzal vádolta meg a francia hatóságokat, hogy tudtak a készülő népirtásról, sőt segítettek a szélsőséges hutuknak a népirtás kivitelezésében. A jelentés 33 magas rangú francia tisztviselőt nevez meg, akiket felelősség terhel a tragédiáért, beleértve François Mitterrand elnököt, Edouard Balladur miniszterelnököt, Alain Juppe külügyminisztert és fő segítőjét Dominique de Villepint (a későbbi külügyminisztert). „A francia katonák közvetlenül felelősek tuszik és a tuszik bujtatásával vádolt hutuk meggyilkolásáért” - írja a jelentés, melyet a ruandai Igazságügyi Minisztérium állíttatott össze.
Igazságszolgáltatás: a Ruandai Nemzetközi Törvényszék és a gácsácsák
1994 és 1996 között a tuszik uralta új ruandai kormány bírósági eljárások során ítélte el a népirtás felelőseit, de atrocitásokra is sor került a hutuk ellen. A felszabadító hadműveletek nyomán berendezkedő, de azóta választások által megerősített új kormányzat kb. 120.000 ember letartóztatását rendelte el. Az igazságszolgáltatás azonban rendkívül lassan működött, hisz a bíróságoknak kevés adat állt rendelkezésükre a sokszor eldugott helyeken történt atrocitásokról. Ekkor döntés született a helyi hagyományoknak megfelelő népbíróságok, ún. gácsácsák létrehozásáról. A gácsácsák a korábban letartóztatott, de az eljárás idejére a falvaikba visszaengedett vádlottak meghallgatását biztosítják. A cél a bűncselekmények körülményeinek megismerése, a bűnösök megbüntetése, de a megbékélés elősegítése is a közösségi meghallgatás katartikus hatása révén. A tárgyalásokat egy bíró vezeti, akinek munkáját 5-6 ülnök segíti. Nincs sem ügyész, sem védőügyvéd, a falu minden tagja tanúskodhat úgy pro, mint kontra. A nyilvános tárgyalás végén a vádlottat a három bűnkategória valamelyikébe sorolják. Az első kategóriába olyan vádlottak tartoznak, akik a népirtásban uszító, szervező, irányító szerepet töltöttek be. Az ő ügyüket a népbíróság továbbküldi a központi bíróságnak. Azok, akiknek kezéhez „kisebb” gyilkosság (II. kategória), esetleg rablás, testi sértés, fosztogatás (III. kategória) tapad, helyben nyernek büntetést.
A népirtás idején magas katonai vagy közigazgatási beosztást viselő személyek ügyét az ENSZ által létrehozott, Tanzániában székelő nemzetközi törvényszék (ICTR) bírálja el, amely 1994 novemberében alakult. Az ICTR már több mint harminc ítéletet hozott, négy egykori miniszter ellen is, és öt vádlottat felmentett.
2008. december 18-án az ICTR Theoneste Bagosorát, az Interahamwe fő szervezőjét (a védelmi minisztérium volt kabinetfőnökét) életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte háborús és emberiesség elleni bűntettekért. A bíróság bizonyítottnak látta, hogy Bagosora és két vádlott-társa vezette a hutu szélsőségesekből álló, a tuszik és mérsékelt hutuk meggyilkolásért felelős Interahamwe milíciát. Életfogytiglani börtönre ítélték még Anatole Nsegiyumvát és Alloys Ntabakuzét is.
Bagosorát 1996-ban Kamerunban tartóztatták le, miután megszökött a felelősségrevonás elől. A bíróság elutasította a védelem érvét, miszerint az öldöklés nem volt szervezett, ezért nem minősülhet népirtásnak.
Húszévi börtönbüntetést kapott Protais Zigiranyirazo üzletember, Habyarimana sógora, akit azzal vádoltak, hogy tagja a hutu elit családokat tömörítő Akazu közösségnek, a tuszik kiirtására szőtt összeesküvés irányítóinak.
Wikipédia
Evangélium
Abban az időben egy farizeus meghívta Jézust, hogy étkezzék nála. Betért hát a farizeus házába, és ott asztalhoz ült. Élt a városban egy bűnös nő. Amikor megtudta, hogy Jézus a farizeus házában van vendégségben, alabástromedényben illatos olajat hozott. Megállt hátul Jézus lábánál. Sírt, könnyeivel öntözte Jézus lábát, majd hajával megtörölte, és csókolgatta. Végül pedig megkente illatos olajjal. Ennek láttára a vendéglátó farizeus így szólt magában: „Ha ez próféta volna, tudná, hogy ki és miféle, aki érinti őt: hogy ez egy bűnös nő.” Jézus akkor hozzá fordult: „Simon, mondanék neked valamit.” Az így válaszolt: „Mester, beszélj!” „Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt miből fizetniük, hát elengedte tartozását mindkettőnek. Melyikük szereti most jobban?” „Úgy gondolom az, akinek többet engedett el” – felelte Simon. „Helyesen ítéltél” – válaszolta Jézus. Majd az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s te nem adtál vizet a lábamra. Ez viszont könnyeivel öntözte a lábamat, és hajával törölgette. Csókot sem adtál nekem, ez meg szüntelenül csókolgatja lábamat, amióta csak bejött. Aztán te nem kented meg fejemet olajjal. Ez meg kenetet öntött a lábamra. Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, az kevésbé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid. Menj békével!”  
Lk 7,36-50

Bővebben: 2019. szeptember 14. – SzombatA Szent Kereszt felmagasztalása
Szeptember 14-e, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe, igazából hitünk nagy misztériuma előtti leborulás, a világot legyőző szeretet végső diadala! A keresztnek titka végig kíséri az emberiség életét! A vajúdó anya szenvedéséből születünk, győzelmeink, életünk eredményei lemondásból, verejtékes munkából, kereszthordozásból születik! De nem csak a mi életünkben van ez így, hisz az emberiség minden győzelmei, létünket megújító nagy reformok mindig fájdalomból, kereszthalálból sarjadnak ki!
Nézem a komor, kiégett párizsi Notre-Dame-székesegyházat! Egyedül a kereszt ragyog a kormos sötétségben! A mai kor megannyi kríziséből hiszem, hogy egy új világ fog születni! Egy csendesebb, bölcsebb, békésebb társadalom körvonalazódik, mely a mainál jobban magán fogja hordani teremtő Istenünk szép vonásait! Ne féljünk! Krisztus megváltó halála óta tudjuk, hogy a nagypéntek nem a vég kezdete, hanem egy új szövetség első napja, a szenvedve vajúdó világ újjászületésének záloga! A kereszt, az ősi társadalmak hitvilágának főnixmadara, a halálra szánt, kínokban elégő hamvaiból újjászülető élet szimbóluma! Titok, melyet nem értünk, de mely reménnyel tölthet el mindannyiunkat!
Térden állva, 
Csaba t.
Királyi zászló jár elől,
Keresztfa titka tündököl,
Melyen az élet halni szállt
S megtörte holta a halált.
Kegyetlen lándzsa verte át
Gonosz vasával oldalát.
S mely szennyet, vétket eltörölt:
Belőle víz és vér ömölt.
Az ősi jóslat itt betelt,
Mit a hű Dávid énekelt:
„Az Úr, halljátok nemzetek!
Kereszten trónol köztetek.”
Rajtad tündöklik, drága fa,
Királyi vérnek bíbora.
Ó választott jeles faág,
Ki szent testét karoltad át!
Világ bűnének zálogát,
Ó boldog ág, te hordozád,
Az ellenség gonosz fejét
Megváltónk rajtad zúzta szét.
Ó kereszt, áldunk, szent remény,
A szenvedés ez ünnepén.
Kérünk, kegyelmet adj nekünk,
Add vétkünkért vezeklenünk.
Szentháromság, dicsérjenek,
Üdvösség kútja, mindenek.
Legyen gyôzelmünk, add meg ezt,
A diadalmas szent kereszt.
Evangélium
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia, aki a mennyben van. Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ.  
Jn 3,13-17